Ma voltam kardiológusnál. Megnyugtatott, h semmi ok az aggodalomra, igazából nem is vagyok szívbeteg, csupán szapora a szívverésem, és szívritmuszavara is nagyon sok embernek van. Hurrá. ha sok embernek van, akkor megnyugodtam.
Lópikulát!
Viszont a gyomrommal baj lehet megint, ráadásul gombóc is van a torkomban, még a vizet is nehéz lenyelnem.
Bennem egy kifejlett hypochonder veszett el, így a neten tájékozódtam a témában (már nem először, csak frissítettem a szürkeállományt).
Azt hiszem, túl sokat vagyok egyedül, ezért jönnek elő ezek a gondok megint.
Plusz mindne új munkánál megbetegszem az elején. Most, h ez tudatosult bennem, akár le is győzhetném ezt a umust.
Talán a félelem munkálkodik és manifesztálódik bennem újra és újra.
Mi tagadás, egyszerre két munkán kezdtem egyszerre dolgozni, és az egyikkel kapcsolatban eléggé megakadtam.
Sajnos tök egyedül kell mindent megoldanom, sehol egy stáb, aki segítene ebben.
Néha jó lenne átadnia felelősséget másnak, itt van, oldjátok meg, addig én alszom egyet. De nem lehet, és nem is azért építettem fel magamat, és az úgymond nevemet, hogy aztán másvalaki teremtsen helyettem új világokat. Szóval, nyugi, mindent meg fogok oldani. Csak hirtelen rám tört a szabad kezem.
Persze nem szó szerint, mert az hülyeség.:)
Amúgy egyre inkább kezdem azt gondolni, h a lelkiállapot okozza a valódi testi problémákat. Ez a gondolat főként akkor kezdett bennem testet ölteni (mily csodás a magyar nyelv), amikor év elején minden leletem rendben volt, mégis szarul voltam.
Mi ez, ha nem a teremtő elme bizonyítéka?
Csakhogy úgy tűnik, túl sokat szorongok és aggodalmaskodok még mindig, hiszen a gyomorproblémákat legnagyobbrészt a stresszes helyzetek szülik. Mindig is a gyomrom volt a leggyengébb pontom, és erre többször is próbálták felhívni már a figyelmem, de sosem figyeltem eléggé oda. Vagyis a fülem megértette, de nem jutottam el a valós cselekvésig.
Érdekes, 39 éves koromig szinte semmi problémám nem volt, szinte doki se látott soha. Most meg betéve tudom a háziorvos menetrendjét, és úgy járkálok a helyi sztk-ba, mintha haza mennék.
Fasza.
Talán ha végre ismét emberek közé megyek, elterelődik a figyelmem saját magamról. Csak ez a két meló ismét magamba zár egy ideig…
No, hát majd meglátjuk.
A pasi projektet egyelőre felfüggesztettem, mert az utóbbi időben csak reménytelen esetekkel találkoztam. Kezdem azt gondolni, h én magam vagyok reménytelen.
Amúgy élőben nem vagyok ennyire vészes, legalábbis ezt gondolom, mert akikkel találkoztam eddig, mind szerette volna a folytatást, csak én nem éreztem egynél sem, h lenne rezgés meg kémia, vagy bármi szikra, ami tovább visz.Egy igazi barom vagyok, mert második esélyt senkinek nem adtam, pedig a legtöbb ember az első randikon full idióta, szorong és izgul, én pedig túlságosan domináns vagyok ahhoz, h ezt felfogjam akkor. Később pedig már..késő.
Mondjuk megint hazudok, mert volt egy fickó, akivel volt kémia, csak a természetes fény rontott az összképen rendesen, és hiába éreztem még a kávézóban, hogy na végre történik valami (főként a testbeszéde volt árulkodó), ha ezután sokkolt a csalódás.
Azóta párszor elgondolkodtam azon, vajon hogyan telt volna a randi, ha rendes fényben látom meg először?
Milyen apróságokon múlhat az ember élete, nem igaz?
De nemhiába mondják, h éjszaka ne ismerkedj…én hozzáteszem, a gyertyafény is csalóka lehet. A gyertyafény megszépíti az embert. Talán mert a lelket is egy kicsit kinyitja. Nem tudom. Vagy ezt is szokás szerint túlgondolom. De az a srác azóta is a fejemben jár, mert mi van, ha elszalasztottam valami igazán jót az életemben, csupán a külsőségek miatt?
Ráadásul a hangjába már a telefonban beleszerettem. És a hang pedig roppant fontos szexuális vonzerő lehet.
Hát majd egyszer.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: